Igazam volt az exszel (legyen B.) kapcsolatban...nem maradt annyiban a levelezés...
Tegnap este újabb levél várt rám. B. részletesen leírta, hogy mennyire megromlott a házassága, hogy a szex erősen közelít a nullához és hogy mostanában sokszor eszébe jutottam és órákig mereng az emlékeinken...
(Lefordítom: "este ráérek, szexelünk?")
Eltöprengtem, hogy mit kellene tennem most. Nem tagadom, csábított a dolog...pár tiltott óra vele....régen jó volt az ágyban nagyon....én már nagyon-nagyon régen nem feküdtem le senkivel...
Ugyanakkor tudtam, hogy ha megint belekezdünk ebbe a játékba, akkor sosem fogok megszabadulni tőle. Hogy csak azért keres engem, mert egy régi kapcsolatot könnyebb felmelegíteni, mint egy újat kezdeni. Én ismerem a játékszabályokat... De nem akarom kockára tenni a mostani kapcsolatomat, mert bár közel sem tökéletes, de sokat jelent nekem/nekünk, a gyereknek. Amíg nem lesz elviselhetetlenül szörnyű, én kitartok és reménykedem abban, hogy javulni fog a helyzet. (kis naív...)
Így aztán olyan válaszon gondolkodtam, aminek hatására B. végleg lekopik. Több ötlet jött fel:
1., nem is írok semmit erre - ez nem jó, mert akkor jön még 1-2 levél, majd sms-ek, telefonok...ezt nem akartam.
2., úgy csinálok, mint aki nem érti, hogy mit akar és sajnálkozó hangvételben arra bíztatom, hogy próbálják helyrehozni a dolgokat otthon - ez sem túl jó, mert tudja, hogy nem vagyok ilyen hülye...
3., leírom neki, hogy jelen helyzetben 2 lehetősége van. Az egyik, hogy megbeszélik otthon a dolgaikat és megpróbálják rendberakni vagy keres magának egy szeretőt és nem foglalkozik a problémákkal. Pont mint én. Én is ilyen helyzetben vagyok, egy ideig szép szóval próbálkoztam, de aztán meguntam és kerestem egy pasit, aki megadja, amit akarok. - kegyes hazugság, de célravezető. Mert ez betesz a férfiúi önérzetének, hiszen ha már egyszer szexelni akarok, miért nem őt keresem meg, hiszen tudhatom, hogy bármikor kész rá...féltékennyé teszem...többet biztos nem fog írni...
Így ez utóbbi mellett döntöttem.
Ma reggel félve néztem meg a leveleimet. Semmi nem jött tőle. Először megörültem, de aztán egy kicsit később már hülyének éreztem magam...kár volt elküldeni a levelet. Megbántam. Most abban reménykedem, hogy rájön arra, hogy ez hazugság...hiszen ismer...
Miért vagyok még mindig ennyire a rabja? Miért nem tudok már túllépni ezen az egészen? A mellette átélt fájdalom sokkal nagyobb volt, mint az a boldogság, amit megéltünk. Hány pofonért akarok még sorba állni?
Van olyan, hogy végzet? Nekem talán B. lenne az?
Sok kérdés van bennem - válasz nuku...
“Nem igaz, hogy a végzet vakon lép az életünkbe, nem. A végzet az ajtón lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet.”
