Na hát túl is vagyunk ezen a "nagy" beszélgetésen...

Nem is tudom, mit mondjak.

Büszke vagyok magamra.:) Tényleg változtam az évek alatt...végig hűvös tudtam maradni. Reálisan álltam a dolgokhoz.

Hiszen nézzük a tényeket. B. 37 éves, jó állása van, háza, kocsija, családja. Attól, hogy a házassága megromlott, még nem kell elhagynia a családját, a felesége felajánlotta a nyitott kapcsolatot. Ki az a hülye, aki eldobná élete munkáját csak úgy? Főleg B. Inkább lakik külön szobában és tart szeretőt, minthogy újra kezdje az életét...az ő helyében én sem tenném.:)

Akkor meg mit polírozzam magam?? Pont én, akinek se lakása, se kocsija...semmim sincs, önmagamon és a lányomon kívül. Húú, micsoda lehetőség vagyok, mi?? Nem is értem, miért keres fel újra meg újra...

Tény, hogy amit én adnék ennek az ürgének, az nem pénzben mérhető. Tele vagyok szeretettel, törődéssel...nem vagyok féltékeny típus, nem vagyok nyomozós sem... Hagyom a másika felet élni, megadom azt a szabadságot, amire szüksége van.

Azt mondja, az hiányzik neki, hogy valaki szeresse, hogy átölelje és mellette álljon jóban-rosszban. Igen, én ez a típus vagyok - ő is tudja... Mit fényezzem magam? Mit kínálgassam magam?

Ha kellek, kellek, ha nem, nem.

Én csak ülök azon a padon, ahová befészkeltem magam. És a beszélgetésünk alatt is csak ültem és figyeltem.

Úgy érzem, jelen helyzetben ez a legokosabb, amit tehetek.