Talán túl sokat várok...

Talán velem van a baj...

Szeretetéhségem mostanság egyre nagyobb...és reményem sincs arra, hogy csillapítaná valaki...

Úgy vágyom arra, hogy észrevegyenek - legfőképp a párom.

Nem nagy dolgokat...csak egy ölelést, egy csókot, egy kedves szót...de úgy lehet, hogy ez tényleg nagy kérés...

Sokszor úgy érzem, hogy ez az állapot, ez az üresség mindennél rosszabb. Úgy érzem magam, mint egy lakótárs, egy barát. Akivel lehet beszélgetni, nagyokat nevetni, de megérinteni vagy szerelemmel szeretni...

Kezdem azt hinni, hogy selejt vagyok. Hogy engem nem lehet nőként kezelni. Hogy túl sokat várok el a partneremtől. Hogy túl nagy a szeretetigényem. Hogy nekem sosem lesz egy jó párkapcsolatom...

Merjek álmodni...ez állt a múltbeli levélben...

Nehéz dolog.

Jelenleg arról álmodom, hogy végre ne egy bútordarabként kezeljenek. Jó lenne embernek lenni. Jó lenne érezni...nem csak fájdalmat és hiányt...

Valahogy mindig az ilyen eleve életképtelen kapcsolatokba mászok bele.

Azt kellene elhinnem, hogy szerethető vagyok. De hogy higgyem ezt, ha nincs visszaigazolás? Hogy bízzak olyan értékekben, amit nem ismernek el?

Amúgy meg kit érdekel, hogy mit gondolnak mások? Miért kellene visszaigazolást nyernem a környezetemből? Attól még szőke a hajam, hogy senki nem mondja...belenézek a tükörbe és látom, hogy a hajam szőke. Nem kell ehhez megerősítés.

De ha most belenézek a tükörbe, egy szürke, fáradt és kiégett arc néz vissza rám. És pontosan ezt látom a környezetemen is.

Fáradt vagyok ahhoz, hogy változtassak....pedig a sült galamb sosem fog eljönni...