Régi fényképek kerültek a kezem ügyébe és felidéződtek bennem dolgok...

Főleg az a szinte már beteges szeretni akarás, ami nagy valószínűséggel anyám elvesztése miatt alakult ki. Egyedül voltam. És azt akartam, hogy valaki szeressen. Hogy valaki úgy szeressen, mintha a gyereke lennék. Azt akartam, hogy oda tudjak bújni valakihez, amikor szomorú vagyok. Azt akartam, hogy valakinek el tudjam mesélni a jó dolgokat, amik velem történtek.

A nevelőanyámtól ezt sosem vártam el. Neki is gyereke van, vele kellett foglakoznia, nem velem. Ráadásul már akkor is kollégista voltam...a hétvégi anyáskodás pedig nem volt ínyemre. Minden nap szükségem volt valakire, aki szeret vagy legalább akit én szerethetek.

Kerestem magamnak egy pótanyát. Az egyik tanárt a suliban. A-nak hívtam. Semmiről nem tudott, sem Ő, sem más. Képzeletbeli családot alkottunk. Verseket írtam hozzá, amikben elmeséltem, mi fáj és mi az, ami örömet okoz. Törekedtem a figyelmére a tanórákon. Kívülről fújtam a tananyagot, sőt még hozzá is olvastam, eljártam fakultációra és még az egyetemen is A. szakjára felvételiztem - sikerrel (pedig akkor már nem is tanított engem, mert gyermeket szült harmadéves koromban). Hittem, hogy így közelebb kerülhetek hozzá.

Minden nap lestem, amikor suliba jött, szünetekben a tanári előtt ólálkodtam és igyekeztem minden alkalmat megragadni, hogy a közelében legyek. Szerettem volna szeretni. Szerettem volna, ha A. is szeret engem.

Egyszer volt egy eset....a mai napig fájó emlék. A gyermeki naivitásom miatt történt minden. Közelgett A. születésnapja és az egyik órán elejtette, hogy elvesztette a karóráját. Vettem neki egy gyönyörű órát, szépen becsomagoltam és tanítás után odaadtam neki azzal a feltétellel, hogy csak otthon bontja ki.

Másnap ügyeletes voltam. Ahogy A. a suli kapuján belépve meglátott, félrehívott és könyörtelen, hideg, bosszús hangon közölte, hogy délután vár a tanáriban. Pokoli napom volt...és összeszűkült gyomorral léptem be az irodájába órák után. Becsukta az ajtót és nyugodt, de határozott hangon elmondta, hogy a mi kapcsolatunk egy 5. tanár - 20. diák kapcsolat és ebbe nem fér bele, hogy ilyen ajándékot adjak neki. Azt hittem meghasad a szívem, amikor visszaadta a karórát dobozostól mindenestől. Azt mondta, ha ezt most itt elrakom és egy ideig meghúzom magam, akkor nem mondja el a nevelőanyámnak.

Mindent úgy csináltam, ahogy kérte. Borzasztó időszak következett. Nem szólt hozzám, nem is nézett rám...ezt az anyámat is elvesztettem. Ott tudatosult bennem az, hogy csak én vagyok a hibás azért, amiért már 2 anya is elhagyott engem.

Ma már tudom, hogy ez nem így van. Édesanyám gyenge volt és a könnyebbik utat választotta.

A. pedig teljesen normálisan viselkedett. Az Ő helyében én is ezt tettem volna.

Soha nem estem ebbe a hibába többé. Igyekeztem távol tartani magamtól az embereket. De mivel a magányt nem tudtam elviselni, taktikát váltottam. Senkit sem szerettem igazán. Senki előtt nem fedtem fel magam. És nem ringattam magam többé hiú ábrándokba. (egyetlen esetet kivéve, de erről majd máskor)

De az akkori dolgok hatása még a mai napig is jelen van bennem. És ezt a gyerekemmel való kapcsolatom sínyli meg. A saját lányomat sem merem igazán szeretni. Van bennem egy erős fal, amin még senki sem tudott áttörni. Sajnos még a lányom sem. Pedig szeretem, imádom, féltem, de nem engedem teljesen közel magamhoz. Félek, hogy csalódást okozok neki. Félek, hogy egyszer ő is elveszít engem. Félek, hogy ő is azon megy keresztül, amin én annak idején.

Tudom, hogy ez nem helyes. Tudom, hogy ennek a falnak le kell omlania. Tudom, hogy ezzel ártok a lányomnak.

De mégis, hogy kezdjek neki?

"Ilyenkor nem az a baj, hogy az illetőt nem szeretik, hanem az, hogy ő nem talál senkit, akit szeretni tudna. Ilyenkor a szíve megreped az irány nélküli szeretettől."