Valaki egyszer, nagyon-nagyon régen ezt írta nekem...
Akkor még nem értettem...ma már igen.
Könnyek peregnek arcomon... (szedd már össze magad!!!!)
"Nem tudom mit mondhatnék, írhatnék. Mégis, mégis... Tiszta voltál és könyörtelen. A legszebb vágás, a leghalálosabb. Te nyertél, én vesztettem. A háborút nyerted meg, de elvesztetted magad. Vagy nem, vagy most jött elő az igazi lényed. De nem. Csak ülök és nézek jobbra, nézek balra. Itt is ott is vagy, mindenhol. A szavaid, a mozdulataid, a rebbenésed, a lélegzetvételed. Itt vagy lebontva atomjaidra, vagy szakmába vágóan: sejtjeidre. Az elmúlt 8 hónapunk, mert a miénk volt. Ez most kiderült, és te is tudod. Volt egy közös láncszemünk. A legfurcsább, hogy Zsu is mondta, hogy mi összeillünk. De úgy látszik nekem nem kell senkivel sem összeillenem. (buzi leszek, hátha az segít) Mégis úgy érzem nem tettem semmi olyat, ami miatt ez kellet történjen. Veled szemben. Az a furcsa, hogy te magad mondtad, hogy menekülsz, és beismerted. Kíváncsi vagyok Pityu fülébe is bele tudod e súgni olyan tisztán és önfeledten ezt a szót: szeretlek. Ha igen, akkor vkinek hazudsz. Legfőképpen önmagadnak. Fontosabb a realitás. Az érzelmek sose kiszámíthatóak. És nem lehet felfogni sem, csak érezni szabad, de azt nagyon. És mi éreztük, mi együtt. Éreztük, hogy közös vmi bennünk, közös az érzés. Egy pillanatra egyek voltunk. Akármit mondhattunk egymásnak, magunknak; eggyéolvadtunk. Érted? Félted. Félsz tőlem. Félsz attól amit akarsz, de gátat szabsz neki. Félsz, hogy elolvadsz ölelésemben, félsz repülni. Félsz a szemembe nézni és átadni magad csókunknak. Majd félsz kilépni otthonomból, ki a világba, ahol nem találod helyed, amit nálam megtaláltál. Ezért nem tudok mit mondani és te sem. Se az érzéseidet se a gondolataidat nem tudod megmagyarázni, nem is akarod. Félsz a jótól, az édestől, a mosolytól. Ez viszont azt jelenti, hogy félsz az élettől. A legcsodálatosabb dologtól a világon, a legnagyobb kincstől, amiről azt véled, hogy túl sokat vett el tőled, pedig nem. Látod most is adott. Napraforgó. Ezt a növényt szereted. Bele sem gondoltál mit jelent ez, és itt elárulod magad. Hát leírom tagoltabban: Napra-forgó. Nem napellenforgó. Csak így tud szép lenni és kinyílni. Igazán szép. Láttalak, éreztelek, szép vagy. Tested lágysága, hulláma mindent elárult. Érintésedben az a határtalan gyengédség, amit átadtál nekem és amire vágysz és vágytál. Hogy végre megérintsenek úgy. Talán nekem sikerült. Remélem. Rá kellet jönnöm, hogy az álmokat ha feladja az ember, akkor nem is remél és ha nem remél nem hisz. Ha nem hisz nem él. De persze ez rád nem igaz. Mert te álmodsz és hiszel, de lököd magadtól az álmokat: Ez veled nem történhet meg. Nem hiszed hogy megtörténhet. Pedig igenis. Nagyon. Örvény, szédület, csupa mosoly, vágy, ölelés, kábulat, madárdal, dallamok, élet. Igaz érezted velem. Tudom. Azt mondtad álmot adtam, pedig csak életet. Semmi mást csak azt amire mindenki "éhezik". És elmarsz magadtól. Elmarsz és megöl(el)sz. Ennyit jelentettem neked. Megtagadtad minden szavam a múltból is és most megtagadod azt amit neked adtam. Mindegy. Ne kérdezd miért írtam ezt és oly sok mást neked. Ne kérdezd meg, csak érezd. Talán különbözök sok embertől, talán nem. Egyszer azt mondtad nagyon értékes emberke vagyok. Látod ezt nem érzem, hogy az lennék neked. És ha az is vagyok azt kívánom ne legyek az, mert akkor más lehetne közöttünk. Elképzeltem (tük) utazásainkat a hegyekbe, a borvidékekre. Mindegy hova, de közös volt a képzelés, az álom. Érted? Közös. És bizony ott álltunk volna vmely hegy csúcsán, ketten a világ tetején és összeölelkezve néztük volna milyen szép a világ és a naplemente..."
