A napokban a gyereknevelésről gondolkodtam.

Kicsi lányom most ért el abba a korszakába, hogy feszegeti a határait, határozottan kifejezi a véleményét és bontakozik a személyisége. Bevallom, sokszor a pokolba kívánom az egészet, nincs elég türelmem átsegíteni Őt ezen az időszakon. Én is fáradt vagyok, nincs lehetőségem kikapcsolódni és úgy érzem, kezdek megőrülni itthon.

Ez persze nem jelenti azt, hogy megbántam volna a gyerekvállalást. Imádom a lányomat és soha, soha nem akarnám visszacsinálni ezt az egészet.

Azt mondják, az nem is anya, aki nem kívánja néha a francba az egészet.

Van egy ismerősöm, akinek a gyermeke is lassan ebbe a korba ér. Ő már most azon munkálkodik, hogy bölcsödébe adja addigra a gyereket, hogy ne kelljen azt átélnie, amin most én is keresztül megyek.

Engem ez mélységesen felháborít.

Tudom, hogy sokan azt szeretnék, amikor gyermeket vállalnak, hogy egyből 4-5 évesen szülessenek meg a babák, hogy a nehezétől megmeneküljenek. Holott az első 3-4 év a világ legszebb időszaka, látni, ahogy egy magatehetetlen picikéből kialakul egy önálló, értelmes és tündéri kisbogár. Ott lenni az első mosolynál, az első lépéseknél, hallani az első szavakat...

Igen, ez közhelynek tűnik, sőt, valahol az is. Ugyanis a nehezéről senki nem beszél...hogy igenis vannak olyan pillanatok, hogy az ember lánya elgondolkodik, hogy "ez tényleg az én gyerekem"?

Én szeretnék a lányom mellett lenni, még akkor is, ha nagyon komoly erőfeszítésembe kerül, hogy helyt álljak.

Én elvesztettem az édesanyámat. És ha lehet ilyet mondani, a lehető legrosszabb módon. Nem, nem halt meg. Egyszerűen elhagyott. Neki fontosabb volt az éppen aktuális szeretője, az alkohol és a züllés. Ő volt az egyetlen családom. Apámat nem ismertem, állítólag meghalt, mielőtt megszülettem volna. A nagyszüleim korán meghaltak, alig emlékszem rájuk.

Nekem anyám volt a minden. Nekem Ő volt az Egyetlen. És mégis Ő okozta a legnagyobb fájdalmat az életben. Ráadásul a kamaszkorom kellős közepén. Amikor amúgy is minden megkérdőjeleződik, amikor a gyereknek támogatásra, szeretetre és háttérre van szüksége.

Így az én kamaszkorom effektíve depressziósan telt. A mai napig vannak olyan gátlásaim és beidegződéseim, amiket emiatt szereztem.

És ami a legfájdalmasabb....néha én is el akarom hagyni a gyerekemet. Gondolati szinten ez motoszkál bennem, de sosem fogom megtenni. Én nem fogom azért büntetni Őt, mert az én anyám sérüléseket okozott nekem. Meg fogom törni ezt az ördögi kört. Még akkor is, ha nap mint nap látom azt, hogy ez baromi nehéz.

Próbálom elhessegetni a negatív gondolatokat, próbálok úrrá lenni a félelmeimen és a gátlásaimon. Bár meg kell hagyni, egyedül ez nehéz, nagyon nehéz.

Még sosem ültem le és gondoltam át tüzetesen, hogy mi a "baj" velem. Azt hiszem meg kellene tennem. Pont a lányom miatt. Ha tisztában vagyok magammal és az érzéseimmel, akkor talán tudom, hogy mit ne rontsak el. Ha azt nem is tudom, hogy hogy csináljam, azt biztosan tudni fogom, hogy hogyan ne.

Bár hozzáteszem, tudom, hogy nem leszek tökéletes anya. Hiszen senki sem az. Mindenki követ el a hibákat. Hiszen, ha mindenki tökéletesen nevelné a gyerekét, olyan egyformák lennének az emberek...

De azért törekedhetek arra, hogy így legyen. És törekedni is fogok arra, hogy tökéletes anya legyek. Jelenleg más dolgom sincs...és ennél fontosabb dolog talán nincs is a világban.

"A legnagyobb rémület, amely egy gyermek szívét marcangolhatja: az, hogy nem szeretik! A pokoltól sem fél úgy, mint attól, hogy visszalökik, elutasítják. Azt hiszem, nincs ember a világon, aki kisebb-nagyobb mértékben ne érezte volna a visszautasítás gyötrelmeit. A mellőzés haragot szül, és a harag valami bűnt a mellőzés megbosszulására, a bűn pedig bűntudattal jár."